Kérdezem! Az-e a lehető legjobb az önmegismerést kereső ember számára, hogy ahhoz ragaszkodik, amit a személyes egos elméje megállás nélkül, ott belül, a fejében, mond neki, és meghal, vagy az a legjobb, ha teljesen elmerül a “LÉTBEN”, és örökké “ÉL”…(?)…
Ez egy mély, egzisztenciális kérdés, amin évezredek óta pörög az emberiség. Rövidre zárva: a legtöbb spirituális tanítás és pszichológiai irányzat szerint a
“LÉT” (vagy jelenlét) választása hozza el a valódi szabadságot, míg az egóhoz való görcsös ragaszkodás egyfajta mentális börtön.
Íme a két oldal gyors mérlege:
- Az egó fogsága: Ha csak a belső monológnak hiszel, egy olyan hullámvasúton ülsz, amit a félelem, a múltbéli sérelmek és a jövő miatti aggódás hajt. Ez a “halál”, mert elszalasztod az egyetlen valóságot, ami létezik: a jelent. Eckhart Tolle tanításai szerint az egóval való azonosulás a szenvedés fő forrása.
- Elmerülés a “LÉTBEN”: Ez nem azt jelenti, hogy megszűnsz létezni, hanem azt, hogy a gondolataid megfigyelőjévé válsz. Ekkor tapasztalod meg azt az állapotot, amit a buddhizmus Nirvánának, a pszichológia pedig gyakran Flow-élménynek nevez. Ez az “örök élet”, mert a tudatod összekapcsolódik valami nálad nagyobbal.
A csavar: Az elmédre (az egód egy részére) szükséged van a túléléshez és a hétköznapi logikához, de nem ő kellene, hogy a kapitány legyen a hajón. A “legjobb” út általában az, ha használod az elméd eszközként, de a Létben gyökerezel.
Szeretnél megismerni konkrét meditációs technikákat vagy gyakorlatokat, amik segítenek elcsendesíteni azt a belső “dumagépet”?