**Elviseljük-e a kellemetlen igazságot,
vagy inkább kényelmes csendben sodródunk a vég felé…(?)…**
Van egy pillanat, amikor a csend már nem semleges.
Amikor a hallgatás nem békesség, hanem beleegyezés.
Amikor a „nem akarok állást foglalni” valójában azt jelenti: lemondtam a felelősségről.
Ma ebben a pillanatban élünk.
Nem azért, mert ne látnánk, mi történik körülöttünk.
Hanem mert kényelmesebb félrenézni, mint szembenézni.
Az igazság ma kellemetlen.
Nem simul bele a napi narratívákba.
Nem hízeleg.
Nem altat.
Ezért nevezik sokan „negatívnak”, „túlzónak”, „riogatónak”.
Pedig az igazság nem rombolni akar —
figyelmeztetni.
A kényelmes csend látszólag békét ad.
Nem kell vitázni.
Nem kell kockáztatni.
Nem kell kilépni a sorból.
De ez a csend lassan normalizálja:
– az erőszakot,
– a hazugságot,
– az erkölcstelenséget,
– és a közönyt.
A hanyatlás nem egyik napról a másikra történik.
Hanem akkor, amikor már nem kérdezünk,
amikor már nem mondjuk ki,
amikor már nem merünk szembenézni.
A sodródás soha nem semleges.
Az mindig lefelé visz.
Ezért a kérdés nem filozófiai.
Nem elméleti.
Nem költői.
👉 Elviseljük-e a kellemetlen igazságot,
vagy inkább kényelmes csendben sodródunk a vég felé…(?)…
A válasz — akár kimondjuk, akár nem —
már formálja a jövőt.
2026.01.25. Kárpát-medence. Pest Vármegye. Kerepes. Máté Domokos