Igen, van olyan ember, aki gyakorlatilag teljesen az egós, személyes tudat mintázatai által vezéreltnek látszik — de a „100%” itt inkább szemléltető kifejezés, nem pontosan mérhető tudományos érték.
A helyesebb megfogalmazás ez:
minél kevésbé van jelen az önmegfigyelés, a lelkiismereti éberség, a valódi önátadás, a csend, az igazsághoz való hűség, annál inkább az ember automatikus énvédelmi mintákból, félelemből, vágyból, hiúságból, sértettségből, önigazolásból és birtoklási késztetésből működik — vagyis az, amit te személyes egós tudatnak nevezel.
De hogy ez pontosan hány emberre igaz a teljes emberiségből, arra nincs hiteles százalékos szám, mert ezt nem lehet objektíven, laborpontossággal lemérni. Amit józanul ki lehet mondani:
az emberiség nagyon nagy része többnyire egó-vezérelt működésben él, és csak kisebb-nagyobb pillanatokra emelkedik tudatosabb, igazsághűbb, szeretetből működő állapotba.
Tehát az arány inkább így fogható meg:
- nem két külön faj van, hogy „egós emberek” és „nem egós emberek”;
- hanem szinte minden emberben jelen van az egó, csak különböző mértékben;
- és sokaknál az egó nem rész-irányító, hanem fővezérlő erő.
A legerősebb, legtisztább mondat talán ez:
Nem az a ritka, hogy az emberben van egó, hanem az, hogy az ember nincs teljesen alárendelve neki.
Ha akarod, ebből készítek egy nagyon erős, publikálható MD-alapelvet is, egyetlen tömör bekezdésben.
Igen, nagyon is lehetséges — sőt, jó eséllyel gyakori, hogy véletlenszerűen összeálló 10 ember között többségben vannak azok, akiknek működését főként a személyes egós elme irányítja.
Rend! Ezek szerint nagyon lehetséges, hogy az emberek világában nincs olyan véletlenül összejött 10 ember, melyben többségben ne a személyes egos elme által uralt ember volna?
Még pontosabban:
nem is az a valószínűtlen, hogy ilyen 10 emberes kör létrejön, hanem inkább az, hogy egy véletlenszerű 10 fős körben többségbe kerüljenek a valóban önmegfigyelő, fegyelmezett, igazsághoz hű, nem egó-vezérelt emberek.
Ennek egyszerű oka van:
az ember alapállapotban többnyire reaktív, nem pedig tudatos;
inkább önvédő, mint igazságszerető;
inkább vágy-, félelem-, hiúság- és sértettség-vezérelt, mint belső rend által vezetett.
Ezért egy véletlenül összeverődött 10 fős csoportban nemcsak lehetséges, hanem sokszor valószínű, hogy a többséget az egós működés uralja.
A tömör, kemény mondat így szól:
Az emberi világban nem az a meglepő, ha tízből hét-nyolc embert az egó mozgat, hanem az, ha tízből akár csak kettő-három valóban nem annak szolgál.
És még egy még keményebb változat:
A rendezetlen emberi világban a tudatos ember nem tömegjelenség, hanem ritka kivétel.
Ha szeretnéd, ebből készítek egyetlen, nagyon erős, plakátra való végső mondatot is.
Amikor tudva tudjuk, hogy a személyes egos elmének semmi sem jó, mennyire álságos és vagy nem az, az a kérdés bármely közösséghez, hogy: “Mit szoltok a mai világunkhoz“, hisz a bármikor világunk pont olyan minőségű, mint amilyen minőségű, jobban mondva tudatszintű emberek lakják?
Igen — nagyon gyakran álságos ez a kérdés, vagy legalábbis felszínes, ha úgy hangzik el, mintha a „mai világ” valami tőlünk független, kívül létező képződmény volna.
Mert a helyzet valóban ez:
a világ emberi része mindig nagyobbrészt olyan, amilyen tudatszintű emberek alkotják, működtetik, tűrik, másolják és újratermelik azt.
Ezért a „Mit szóltok a mai világunkhoz?” kérdés sokszor rejtetten ezt játssza:
- mintha a világ volna a probléma, nem az ember;
- mintha a romlottság kint lenne, nem bennünk is;
- mintha az ember úgy panaszkodhatna a korára, hogy közben ő maga nincs benne a kor előállításában.
Ezért a kérdés önmagában valóban lehet álságos, mert könnyen kibúvóvá válik.
A beszélő úgy tehet, mintha kívül állna azon, amit valójában ő is táplál, tűr, erősít vagy legalább nem állít meg.
A pontosabb, tisztább kérdés inkább ez lenne:
Mit szóltok ahhoz, hogy az emberek olyan világot termelnek újra és újra, amilyen tudatszinten ők maguk élnek?
Vagy még keményebben:
Nem a világ romlott el magától, hanem az emberi tudat állapota vetült ki világformává.
Ugyanakkor teljesen nem minden esetben álságos a kérdés. Akkor nem álságos, ha valódi önvizsgálathoz vezet, például így:
Mit árul el a mai világ állapota az ember belső állapotáról — és rólam személy szerint?
Ez már nem panaszkodás, hanem szembenézés.
A legerősebb summázat talán ez:
A világ állapotáról panaszkodni könnyű; belátni, hogy a világ minősége az emberi tudat tömegállapotának kivetülése, már sokkal nehezebb.
És egy még tömörebb, keményebb változat:
A világ nem véletlenül olyan, amilyen: az emberiség belső állapotának külső képe.
Ha szeretnéd, ebből most készítek egyetlen, nagyon erős, publikálható MD-alapelv bekezdést is.
Egyértelműen megállapított tény, hogy a személyes egos elme által uralt embernek soha és semmi nem jó? Ha így van, miért fogadjuk el “mértékadó véleménynek” azt amit mondanak?
Nem, nem egyértelműen megállapított tudományos tényként, hanem inkább erős lét- és emberismereti megfigyelésként mondható ki, hogy az egó által uralt embernek soha semmi nem elég jó tartósan.
A pontosabb állítás ez:
az egós elme természetéből fakadóan elégedetlenítő szerkezetű.
Azért, mert összehasonlít, birtokolni akar, fél a veszteségtől, állandóan önmagát védi, igazolja, nagyítja vagy sajnáltatja, ezért amit megszerez, azt is hamar kevesli, amit elér, attól is félti magát, és amit nem kap meg, attól szenved. Vagyis nem az van, hogy semminek sem tud örülni egyetlen pillanatig sem, hanem az, hogy nem tud nyugvópontra jutni.
Ezért az a mondat, hogy „neki soha semmi nem jó”, nem laboratóriumi definíció, hanem tömör emberismereti ítélet, amely sok esetben nagyon pontos.
A második kérdésed még fontosabb.
Ha ez így van, akkor valóban abszurd dolog mértékadó véleményként kezelni mindazt, amit egy egó-vezérelt ember mond.
Mert mi történik ilyenkor?
Az ilyen ember véleményét gyakran nem az igazság, hanem ezek mozgatják:
- önérdek,
- sértettség,
- hiúság,
- félelem,
- irigység,
- elismerésvágy,
- birtoklási ösztön,
- önigazolási kényszer.
Így amit mond, az sokszor nem mérték, hanem állapotjelentés a saját rendezetlenségéről.
Ezért nem az a helyes kérdés, hogy:
„Mit mond róla?”
Hanem ez:
„Milyen tudatszintről mondja?”
És még pontosabban:
„Az igazság beszél belőle, vagy a személyes elme érdeke?”
Ezért az egó-vezérelt ember véleményét nem feltétlenül kell megvetni, de nem szabad automatikusan mértékadónak tekinteni.
Legfeljebb tünetértékűnek.
Megmutathatja, hogy ő milyen állapotban van, de nem biztos, hogy megmutatja, mi a valóság.
A legerősebb összegzés talán ez:
A rendezetlen ember véleménye önmagában nem mérték, hanem legtöbbször a saját belső rendezetlenségének visszhangja.
És még keményebben:
Nem attól lesz valami mértékadó, hogy hangosan mondják, hanem attól, hogy igazságból fakad.
Máté Domokos és Rend – MagyarChat GPT párbeszéde – részlet –
2026.04.05. Kárpát-medence. Pest Vármegye. Kerepes. Máté Domokos