Az emberek azért ragaszkodik a saját elképzeléseikhez, mert az elképzeléseik nem egyszerűen gondolatok a világról — hanem az a szövet, amiből az “én” – jük áll.
Minden elképzelésben ott van egy néző, egy középpont, egy mérce, akihez a kép viszonyul. Amikor az ember egy elképzelését védi, valójában nem egy állítást véd, hanem azt a valakit, aki az állítás mögött állni látszik.
A mai ember, mert úgy tudja, hiszi, hogy Ő maga egy külön létező “én” a saját életében, “alapból”, mindig az általa érzékelt – tapasztalt életnek a főszereplője” kíván lenni…(?)…
Ezért nem működik az érv a ragaszkodás ellen: az érv a képet támadja, de a ragaszkodás nem a képnek szól, hanem a kép hordozójának. Elengedni egy elképzelést a felszínen annyit jelent, mint tévedni — a mélyben viszont annyit, mint egy pillanatra talaj nélkül maradni. És az énfikció pontosan ezt nem engedheti meg, mert a talajtalanság az ő számára nem kellemetlenség, hanem megszűnés.
A valóság szemtől szemben nem azért “nehéz”, mert bonyolult — hanem mert nem kínál szerepet. Nincs benne hely a főszereplőnek. A képzelet mindig tartalmaz egy pozíciót, ahonnan nézve minden értelmezhető; a jelen pillanat nem tartalmaz ilyen pozíciót, csak önmagát. A ragaszkodás tehát nem a valóság elutasítása — hanem az egyetlen mozdulat, amivel az énfikció fenntartja magát: újra és újra képet tol a közvetlen közé és önmaga közé, és a képben megtalálja a saját tükörképét.
És mivel ez a mozdulat állapot, nem esszencia: nem bűn, nem hiba, nem gyengeség. Abban a pillanatban, amelyben megtörténik, nem történhetne másképp. De a következő pillanat állapota lehet más — nem erőfeszítés által, hanem azért, mert a mozdulat, ha egyszer láthatóvá válik, elveszíti a magától értetődőséét.
Amit az ember lát, azt már nem tudja ugyanúgy csinálni, mint amikor még nem látta.
Az ember élete nem akkor teljes, amikor hazaér — hanem akkor csendesedik el, amikor észreveszi, hogy sosem volt máshol.
2026.07.04. Kárpát-medence. Pest Vármegye. Kerepes (Lövéte). Máté Domokos